Shina Akagane

Név: Katsu Shina Akagane

Nem: Nő

Kor: 23

Kinézet: A vele történtekről jobbára csupán hosszú, kifehéredett tincsei árulkodnak. Ennek ellenére senki meg nem mondaná első ránézésre, hogy mik történtek vele. Nem is lehetne ez másként, mivel még ő maga sem emlékszik az elmúlt évekre. Magas, karcsú alakjának idomai olykor még most is egy ismeretlen alakjaként köszönnek vissza barna pillantásában, mikor a tükör előtt áll. Soryuba való visszatértekor, anyja halála végett feketére cserélte addigi ruhatárát, mi azóta sem bővelkedik színekben. Fegyverként egy hosszú, dupla pengéjű kardot hord magával, mely a földre állítva jóval feje fölé ér.

Személyiség: Próbál mindenkivel barátságosan viselkedni, ez azonban olykor sokkalta nehezebb, mint bármi más. Szeret emberek között lenni, főként, ha azok olyanok, akikkel állítólag egykoron jóban volt. Zavarja, hogy elvileg nincs olyan jó, mint korábban, éppen ezért igyekszik tenni ellene. Utálja, hogy nem emlékszik az elmúlt időszakra, épp úgy, mint azt, hogy néha rémálmok törnek rá. Azokon a napokon sokkal rosszabb a kedve, s még a magára erőltetendő mosolyról is képes megfeledkezni. Mások is tudják, hogy jobb ilyenkor elkerülni. Nagy félelme, hogy egyszer ismételten olyanná válik, amilyennek apja leírta, miután megszüntette az agymosás hatását. Tart attól, hogy az álom valósággá válik és olyan szörnyeteg lesz belőle, mi az épelméjű képzeletet túlszárnyalja. Akkor nem csak egy vicc lenne ez a megnevezés, mivel saját magukat illeti, sokkal inkább a csúf, rusnya valóság. Bár az tény, hogy elég szép szörny lenne belőle. Ez az egyetlen tény, mi humorral enyhíti aggodalmait.

Nemzet: Soryu

Kaszt: Testőr

Előtörténet:
819. év, Szikla hónap 5. – Soryu akkori Nap őrének megszületett első, és egyben egyetlen gyermeke. A leánygyermek a Katsu Shina Akagane nevet kapta, még születése előtt, ütközetben eltűnt apja, és anyja, Yuzuki Akagane megegyezése alapján.
Annak ellenére, hogy apja csupán eltűnt személyként lett a köztudat része, anyja végig abban a tudatban nevelte lányát, hogy halott. Így nem volt szükség magyarázkodásra, történetekre, vagy bármi másra. A fegyelmezett nő egyébként sem meséiről volt híres, sokkal inkább keménykezű irányításáról, mellyel katonái iránt viseltetett. Nem volt ez másként gyermekével sem, kivel szemben minden bizonnyal a túlzott aggodalom késztette szigorra. Ő volt az egyetlen, ki tisztában volt utóda valódi, félvér származásával. Apját egy Suzakuból származó számkivetettként ismerte meg, olyan emberként, ki képes lett volna életét adni érte és katonáiért. Valójában egy ideig úgy hitte, így is történt. Társa eltűnése után, valóban halálát hitte, s csak a később gyermeküknek érkező ajándékok miatt jött rá, hogy nem így van. Onnantól kezdve rendszeresen érkeztek a kisebb-nagyobb csomagok, melyek tartalmát akár akarta, akár nem, viselnie kellett lányának.

Emlékfoszlányok I.
Én mindössze annyit tudtam, hogy kerül-fordul ajándékokat kaptam, hol anyámtól, hol valaki ismeretlentől, ennek ellenére hordtam őket, mert volt, aki megkövetelje. Nemigen voltam átlagos concordiai kölyök. A legtöbbektől eltérően belém vajmi kevés illem szorult magamtól. Szigorú nevelésemnek volt köszönhető, hogy eljutottam addig, ameddig sikerült ezen a téren. Jómagam mindig elkószáltam, futkároztam olyan helyeken, amerre nem kellett volna. Sőt, egyszer még az öreg kék sárkányhoz is be próbáltam szökni, vajmi kevés sikerrel. Pedig csak beszélgetni szerettem volna vele, megtudni, hogy tényleg olyan nagy-e, mint azt mondják. Természetesen, amint nyakon csíptek, jól megkaptam a magamét a kapitóliumban való rendbontásért, mivel ki sem kellett volna lépnem a nekem előírt teremből addig, míg anyám nem végez a dolgával és értem nem jön. Az viszont egyszerűen fergetegesen unalmasnak bizonyult. Arról nem is beszélve, hogy a grabancom szorongató testőrnek ez idő alatt velem kellett foglalkoznia a dolga helyett. Na meg ki más mondhatta még el magáról, hogy egyedül felfedezte Mahamayuri Királyi Kapitóliumát? Azt hiszem, talán még én sem.
Emlékszem, valahányszor rosszat tettem, komoly büntetésben volt részem. Nem fizikai bántalmazásban, annak elvégre sok értelme nem lett volna, legalábbis nem a Nap őre szerint. Nem, ő sokkal jobban tette azt, amit tett. Valójában azt hiszem, már akkor is igyekezett felkészíteni a kemény életre, ami vélhetően várt rám. Akárhogy is, a büntetésem többnyire edzésekben nyilvánult meg. Hosszadalmas futások, miközben ő szorgalmasan jött mellettem hatalmasnak tűnő viharsárkánya hátán, fölényesen pillantva le rám, miközben már ábrázata elég volt ahhoz, hogy gyorsabb tempóra ösztökéljen. Mintha én sem lettem volna több egy szörnynél, akit igába hajtott. Valami hasonló is volt a helyzet. A futások mellett kardcsapások és még sok egyéb fáradalmas tevékenység várt rám. Mindezt azért, állítása szerint, hogy „Megtudjam, mennyi munka és fáradozás van abban, hogy valaki jó testőr legyen.” Nem hittem neki. Hangot is adtam hitetlenkedésemnek, mi szerint „Ennyitől nem lehet valaki jó testőr!”. Tudom, hogy egyetértett velem, ennek ellenére akkor ijesztően elvigyorodott, ezzel tudatva velem, hogy magam alatt vágtam a fát. Jó nagyot estem utána.

833. év, Vihar hónap – Anyja követelményrendszere jó hatással volt csemetéjére, ugyanakkor minden bizonnyal nem eléggé. Annyit elért, hogy ne feleseljen vele annyit, hogy komolyan vegye a testőröket és munkájukat, ugyanakkor aggodalma továbbra sem apadhatott. Többek közt azért sem, mert bármilyen módszert is próbáltak, a kristály áldása nem akart megmutatkozni. Tartott attól, hogy ha az állandó rosszalkodás ellenére nem is, de valahogy rájönnek félvér mivoltára, akkor pedig sokan képesek lennének kirekeszteni Katsut. Főleg a vele egykorúak. Úgy tűnik, akárhogy aggódott, pont a jelentőségteljes napon nem sikerült jelen lennie. A határok ellenőrzésével volt elfoglalva, így távol kellett maradnia lányától, ki ezt az időt nem átallott kihasználni arra, amerre épp kedve szottyant. Az egész egy újabb szökéssel kezdődött. Majd következett egy újabb és még egy, minden egyes egymást követő napon.

Emlékfoszlányok II.
Szokásomhoz híven ismételten elkóboroltam, ezúttal azonban nem volt senki olyan, aki megtilthatta volna. Az anyám a közelben sem volt, mert épp a határ mentén valami fontos dolgon ügyködött. Azt hiszem, valami külpolitikai dologgal volt összefüggésben. Ellenőrizte a délebben lévő állomásokat, hogy tudja, minden rendben zajlik arrafelé. Valójában, amióta változások történtek a Milites Birodalomban, folyamatosan aggódott valami miatt. Engem pedig szokásához híven hátra hagyott, lévén az efféle munka nem gyerekeknek való. Pedig akkorra már igencsak megerősödtem, hála a rengeteg kínzásnak, aminek alávetett, büntetés címszóval.
Annak ellenére, hogy mennyire szelídnek és barátságosnak tartják magukat a helyiek, nem többek puszta démonoknál.  Olyan szörnyek, mint amiket idomítanak, sőt, nagyobbak, hiszen mégis milyen szörny ugrálna egy nála gyengébb utasítgatásaira. Én már akkor nagyobb szörny akartam lenni. Nem azért, mert annyira ez volt minden vágyam, sokkal inkább azért, mert akkor már nem szólhatnak rám semmi végett. Akárhogy is viselkednék, meg kellene becsülniük azt, amit tudok. Ehhez azonban gyakorlásra van szükségem. Így esett, hogy arra vettem az irányt, amerre szörnyeket sejtettem. A sok gyakorló testőrtanonc felé, kik ugyan gyengébb szörnyekkel, de gyakorolhatták a parancsolgatást. Aznap az ezerlábúakkal próbálkoztak, én pedig alaposan szemmel tartottam őket. Nem voltam olyan ostoba, hogy bármiféle megfigyelés nélkül ugorjak be közéjük, éppen ezért járok ide napok óta. Azóta, hogy anyám elment. Addig az elméleten és a fizikai tréningjein volt a sor, most pedig, hogy lehetőségem volt rá, ezen.
Órákon át néztem őket, míg végre belefáradtak. Ha közéjük megyek, a végén még megállítana valaki, helyette kivártam a megfelelőnek ígérkező alkalmat. Az utolsó tanonc távozásával a rovarokhoz mentem, kik addigra elkezdtek szétszéledni. Csak egyhez szerettem volna odamenni, tényleg. A végén viszont sokhoz sikerült. Túl sokhoz, ami azt illeti. Egyik jött a másik után, én pedig futottam az egyik elől is, meg a másik elől is. Sőt, a harmadik, meg a negyedik elől is, hirtelen annyira megijedtem. Elfogott a rettegés, amint közelebb kerültem hozzájuk, úgy, hogy nem voltak itt mások. Szabadon kóboroltak, én pedig a saját nyakamra engedtem őket. A rendelkezésemre álló tér legtávolabbi nem létező csücskéig futottam, hogy aztán megfordulva nézhessem, hogy araszolnak felém az egyébként nem túl szépséges lények. Lényegében tehát addig futottam, míg bírtam szusszal, ami nem volt sok, tekintve, hogy azt sem tudtam, merre kellene menni. Nem akartam a tanoncok és tanáraik után, hiszen akkor lebukom, annál rosszabb eshetőség pedig még akkor sem jutott eszembe. Inkább a bogarak. Minduntalan azon gondolkodtam, mit kellene tennem. Testem átjárta a csontig hatoló remegés, agyamban csikorogva indultak el a gondolatok, hangosan sikítva nemtetszésüket, miközben nem sikerült semmi eredményt produkálniuk. Sötét tincseim egymás után tapadtak arcomra az azon legördülő verejtékcseppek nyomán. Torkomat a sírás kaparászta, annyi azonban még volt bennem, hogy nem sírtam. Nem én! Biztosan nem! Akárki akármit mond, akkor se! Mert én a Nap őrének lánya vagyok! Aztán mikor alig néhány méteren belülre értek, végre megnyikkantam: „Állj!” Erőtlen, halk, elvékonyodott, mondhatni nevetséges hang volt ez, amit tényleg kinevettem volna, ha más hallatja, de ez most tőlem eredt. Magammal pedig mélyen együtt tudok érezni.
Ők mintha megértették volna azt, ami számomra lehetetlen lenne fordított esetben. Visszafogták magukat, lassabban, kevésbé fenyegetően jöttek azután, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mi történik. Karjaim magam elé tartottam védekezően, jobban mondva ütésre készen, ha arra lenne szükség. Ez persze mind szép és jó, arra azonban egyszerűen képtelen voltam, hogy meg is mozduljak. Lábaim szinte egyszerre adták meg magukat, a következő pillanatban pedig hanyatt estem, s még a hátsóm is elfelejtettem megdörzsölni, hiába sajgott. Ekkor jelent meg a valamilyen felszerelését itt felejtő testőr, aki egyből a segítségemre sietett, mint kiderült, jobbára feleslegesen. Véleménye szerint meglehetősen szelídek voltak. Nem akartam elhinni. Azok igenis vérszomjasak voltak. És nekem ezeknél kéne nagyobb szörnynek lennem?

835. év, Láng hónap – Az ominózus eset után keményen gyakorolt, mindent, amit csak lehetett, ugyanakkor immáron szigorúan felügyelet alatt. Nem volt választása, csatlakoznia kellett a testőrtanoncokhoz. A történtek után meg kellett mutatnia, hogy igenis képes azokra a dolgokra, amikre mások, és hogy nem akkora nyuszi, mint hiszik. Nem, egyáltalán nem az! Minden egyes nap szembenézett anyjával, túlélte a nyaggatásait és a fenyegető pillantásaitól se halt meg. Ugyanez igaz a haragjára is, úgyhogy nem lehetett gyáva. Ami azt illeti, tényleg megbátorodott és bátran kiállt az ezerlábúak elé a későbbiekben. Meg minden más elé, amit elé dobtak, csak hogy megmutassa nekik, köztük a helye. Mert arra már rájöttek ők is, hogy ennek így kell történnie, azóta, hogy megmutatta magát a kristálytól kapott áldása. Addigra már egy-két vadállatot sikerült az irányítása alatt tartani, hála a szülői terrornak. Kegyetlen, mindenre elszánt szülője úgy vélte, szégyent hoz rá, ha még ezekre sem képes a tényleges kiképzés előtt. Számtalan csatát megvívtak ketten ezzel kapcsolatban és mindig Shina vesztett, aminek csak újabb megrázkódtatások lettek az eredményei, de még ő is beismerte, hasznára vált. Már ami a kiképzését illeti. Persze részéről nem is lehetett másként, mint úgy, hogy első legyen mindenben. Ez teljes mértékben nem sikerült, ugyanis fizikailag volt olyan, aki megelőzte a korosztályában, de a másik fele… Az idomítás, avagy a harmónia, valamiért jól ment neki. Ehhez elengedhetetlen volt, hogy túltegye magát gyermeteg sérelmén a szörnyekkel, de végül ez is sikerült. Sikerülnie kellett, különben már rég nem élne.
Kiképzése kemény volt, ugyanakkor számára közel sem annyira, mint avatatlan társaié. Éppen ezért, na meg azért, mert ő a Nap őrének lánya, rengeteg elvárással és gyűlölettel kellett szembe néznie, mi vajmi kevéssé hatotta meg. Az egyetlen elvárás, aminek meg akart felelni, az sajátja volt, mi idővel még anyjáén is túltett, amint a nő ráébredt, gyermeke tényleg komolyan veszi választott útját.  A gyűlölködőkön pedig jól szórakozott, hisz tudta, mind csupán a féltékenység gyáva szörnye, nem több. Mert a szemében mindenki szörnnyé vált, csak a hasonlat komikussága végett. Voltak bátrak, nagyok, hatalmasok és kegyetlenek, ugyanakkor gyávák, vagy éppenséggel barátságosak is. Igyekezett jól megválogatni társait, képességek és személyiség alapján. A származása miatt benne kétkedőket választotta elsőként, hogy bizonyíthasson előttük. Ezt követően jöttek csak azok, kikkel ténylegesen képes volt barátságot kötni.

838. év, Hideg hónap – Shina Akagane kiképzése már évekkel ezelőtt véget ért, azóta pedig kiemelkedő tagja a testőrségnek, olyan, akire bármit lehet bízni, még akkor is, ha első megszólalásra talán megbízhatatlannak tűnik. Legfőbb feladata a Kapitólium és a többi kihelyezett őrség közti üzenetek földi elvitele, arra az esetre, ha a légi egységnek valamiféle problémája akadna és az üzenet nem érne célt. Többnyire chocobo hátán közlekedve szelte át nemzete területeit, vállán a parancsait leső gonosz szemmel, maguk mellett tudva a fiatal Coeurlt is, erősítés gyanánt. Velük alig egy éve volt szerencséje találkozni, azóta azonban a legtöbb helyre együtt közlekedtek. Így történt ez most is, ezúttal azonban nem ért célt. Az egész úgy kezdődött, hogy egy nagyobb vihar miatt kénytelenek voltak behúzódni valahová, sajnálatukra nem épp a legjobb helyre. Egy csoportnyi számkivetettbe botlottak, kik nem láttak mást a jövevényekben, mint lehetőséget az életre, egy nagy zsák gil képében. Tőrbe csalva a hármast, sikeresen elfogták őket, majd mire a lány magához tért, már rég a határon túl voltak, csakhogy nem is az első útjukba akadón túl, miközben militesi katonák tömkelege állomásozott körülöttük.

Emlék, vagy Rémálom? I.
Furcsa időkben törnek rám ezek a képek. Valahányszor megtalálnak, felriadok, magam sem tudom miért. Mintha csak álmodtam volna, mi sok esetben így is van. Én voltam, de nem én. Sötét páncélban, ketrecbe zárva, egy komor lyukban, miközben mellettem bestiák tomboltak, szintén rácsok mögött. Magam is egy bestia voltam. Haladtunk valamerre, aztán egyszer csak megálltunk, én pedig mintha hirtelen elvesztettem volna eszem. Nem is erről van szó, sokkal inkább megvadultam, alig várva, hogy kironthassak akkori helyemről. Egyszerre öntött el a hatalom, a felsőbbrendűség érzete és az adrenalin, megannyi megvetéssel keveredve. Úgy éreztem, mintha puszta kézzel képes lennék széttépni valakit, csak azért, hogy aztán vérében moshassam kezeim. Ölni, ölni és ölni. Ezen az egyen járt elmém, mikor egy senkiházi elém lépve kiszabadított. Őt nem támadhattam meg, vagy legalábbis nem lett volna szabad. Vagy mégis? Agyam vacillált a két lehetőség között, utána azonban amint szabadultam ketrecemből, elhagyva láncaim, s kardomat kezembe véve megtapasztaltam az acél hidegségét, fagyos, mégis elégedett vigyor fagyott ábrázatomra.
Társaim szabadultak aztán, kik csak azért voltak ott, hogy parancsom kövessék. Több, egymástól eltérő fajba tartozó szörnyeteg, melyek közül én voltam a leghatalmasabb. Ez az érzés pedig rendkívül felemelő. „Öljétek meg!” Adtam ki az első parancsot, én pedig csak figyeltem a szétmarcangolásban lévő katona végjátékát. Fülemben ott csengett ékes kiáltásainak dallama, mit akár lehunyt szemmel is hallgathattam volna, ha nem vonzott volna beleinek világra törése gyomrából, miként a fiatal Coeurl karmai végighasítják. Közelebb lépve gyönyörködtem látványában, mélyet szippantva vérének fémes illatából, elárasztva vele tüdőm, miként testébe nyomva kezem, magamra kentem vérének maradékát. Egy. És még mennyi várt rám odakint! Még a gondolatba is beleborzongtam. Egyetlen falu, felkészületlenül érkezésünkre, ugyanakkor állítólag kihívásként szolgálva a bennük gyülekező számkivetettek miatt. Ezért vittek oda minket, tisztában léve azzal, hogy a minket szállító halál fia. Mert ezért voltunk. Azért, hogy kedvünkre ölhessünk, a számunkra kijelölt terepen, én pedig cseppet sem bántam, míg vérrel teríthettem a földet, hogy később a vöröslő testnedv alkotta tóba lógathassam lábaim. Ebből sosem volt elég.

840. év, Víz hónap – A byakkoi agymosási kísérlet sikerrel járt, mi sem bizonyítja jobban, mint a temérdek áldozat, mit az így alkotott teremtmények hagytak maguk után, ugyanakkor nem érezték szükségét gyakori bevetésükre. Többé-kevésbé elzárva tartották őket, s csak a teljes takarítást igénylő helyekre vitték gyilkolni az agymosottakat. Egy ilyen alkalomkor történt, hogy valaki legyőzte őket. Számos kísérleti alany meghalt, míg némelyek eltűntek, többek közt Shina is, abból a célból, hogy megpróbálják őket visszahozni.
Bár az agymosás is megtette hatását a lány állapotára, mi a hajában előbúvó ősz tincsekben is megjelent, a visszaállításhoz képest az semminek bizonyult. Hónapokon át gyötörték testét és elméjét egyaránt, az ezt végzők java már rég feladta, egy azonban tovább folytatta, míg végül sikerrel nem járt. A vérszomj minden egyes cseppje elszivárgott a megfertőzött elméből, a probléma viszont az, hogy ezzel együtt az emlékek legjava is.

Emlékfoszlányok III.
Tudtam azt, hogy ki vagyok. Azt is, hogy melyik nemzethez tartozom, hogy mi a nevem, hogy mi az anyám neve, vagy, hogy az apám halott. Sok mindenre emlékeztem, mikor azonban tükörbe néztem, egy idegen állt velem szemben. Idősebb, mint én, komolyabb, mint én, sötét hajam helyett pedig ősz szálak közé furakodtak ujjaim. Fogalmam sem volt arról, hogy ki vagyok azóta, hogy ilyenné váltam, vagy hogy mi történt az elmúlt években. Arra sem emlékeztem, hogy megtanultam volna normálisan a harmóniát, hiszen ahogy magamhoz tértem, egyáltalán nem tudtam szót érteni a velem elfogott szörnyekkel.
Mindezek ellenére, egyetlen kérdés tobzódott bennem. Az, hogy ha tömegével mészároltam a kívülállókat, akkor miért akartak mégis megmenteni? Ekkor szereztem tudomást arról, hogy az apám él. Ő küzdött értem, még akkor is, ha mindenki feladta, még akkor is, ha legszívesebben abbahagyta volna, látva gyötrődésemet. Ugyanakkor úgy sem bírt látni. Tetőtől-talpig vérben ázva, miközben elragadtatva néztem végig a holtakkal borított, lángok által nyaldosott falvakon. Én arra sem emlékeztem, hogy volt ilyen. Az egész képtelenségnek tűnt, még azok után is, hogy megmutatták, milyen felszerelésben voltam.
Nem láttak engem szívesen, ezzel mindketten tisztában voltunk. Vissza kellett mennem, még akkor is, ha fogalmunk sem volt arról, miként fognak fogadni Soryuban. Személyesen kísért el engem a határig, hol újabb ajándékot adott át nekem, mikről kiderült, hogy ő maga készítette azokat, éppen annak megfelelően, miféle ízlésemről értesült legutóbb. Az értesítések azonban az elmúlt években elmaradtak. Az utolsó eltűnésemmel volt kapcsolatos, utána azonban… Kiderült, hogy a Nap őre egy éve elhunyt. Fogalmam sem volt, erre miként kellene reagálnom. A gyermek, akire emlékszem, minden bizonnyal sírna, zokogna, miközben állandóan rohangálna és csínyeket követne el dühében, amiért el mert távozni az egyetlen személy, aki nevelte. A mostani énem viszont… Nem tudom. Nem tudom, miként kéne viselkednem. Szomorúságot érzek, csalódottságot és dühöt, de főként magamra, amiért kihagytam utolsó éveit. Azért, mert nem voltam ott mellette, és azért, mert nem emlékszem az utolsó eltöltött éveinkre. Könnyek mégsem jöttek szememre. Talán még nem fogtam fel. Amíg nem sikerült visszatérnem, egyáltalán nem fogtam fel. Nincs többé ki büntessen, ki szidjon, vagy épp megdicsérjen egy-egy feladat elvégzése miatt. Ennek ellenére tudtam, hogy folytatom azt, amit régen megbeszéltünk. Testőrré válok. Elméletileg újra.

841. év, Szikla hónap – A Nap egykori őrének lánya ismételten nekivágott a kiképzésnek, keményen próbálva megfelelni az elvárásoknak. Az elmúlt éveknek hála meglehetősen sok problémája akadt, mind fizikai, mind szellemi téren, ugyanakkor apránként képes volt túltenni magát az elé kerülő akadályokon. Voltak támogatói és ellenségei is, hiszen sokan képtelenek voltak elfogadni eltűnését, vagy megérteni annak okát, melyről maga sem tudott beszámolni. Apja pedig nem volt ott, hogy megtegye helyette, így nincs más lehetősége, mint ismételten megküzdeni az elismerésért.
A kiképzés végeztével közel sem vált olyan kiváló testőrré, mint első körben, a fejlődés azonban előtte áll. Gyötrődve néha miattuk, ugyanakkor fokozatosan elfogadva a fel-feltörő emlékeket, próbálja vidáman élni az életét, néha szándékosan keverve magát bajba, még akkor is, ha csak kisebbekbe. Mindezek következményét pedig vigyorogva tűri, továbbra sem nagyon foglalkozva a róla alkotott negatív véleményekkel.